Xhaka-mama nem bízott semmit a véletlenre. Ugyebár ő az, akinek a gyermekei az Európa-bajnokságok történetének első testvérpárharcát hozták össze az Albánia-Svájc mérkőzésen, ahol Granit Xhaka a svájciakat, míg testvére, Taulant Xhaka az albánokat erősítette. Nos, a lelátón helyet foglaló Xhaka-mama egy olyan pólót viselt, amelyen egy fél svájci- és egy fél albán zászló alkotott egy egész képet.
Valószínűnek tartom, hogy nem csak ő volt ilyen helyzetben, hanem még nagyon sokan másoknál is az történt, hogy mindkét csapatnak szurkoltak. Már csak azért is, mert ez volt az az EB-párosítás, amelynél a játékosok tekintetében minden bizonnyal nincs nagyobb egymásra utaltság. Nyilván kissé túlzó a dolog, de van némi igazság abban, hogy az Albánia-Svájc mérkőzés esetében úgy is lehet fogalmazni, hogy a svájci albánok játszottak az albán svájciak ellen.
Az előzetesen várt döntetlen is majdnem összejött. A svájciak korai gólja után is teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy az alpesi ország válogatottja nem fogja „agyonverni” a balkániakat. Ezen jóformán még az az apróság sem változtatott, hogy Lorik Cana még az első félidőben arra kényszerült, hogy 16-os vonalának közelében kézzel üssön bele a labdába, s jutalom gyanánt begyűjtötte a kiállítást jelentő piros lapot.
A csapatkapitány hátvédjük és meghatározó játékosuknak számító Cana nélkül is jól tartották magukat a kontinensbajnokságon debütáló albánok. Bár voltak gólveszélyes helyzeteik a svájciaknak, ezúttal is „vakon” lehetett bízni abban, hogy az albánok soha – és tényleg úgy értem, hogy SOHA – nem lesznek hajlandók arra, hogy tönkreverjék az albánokat! És, ugyebár, ezúttal mindkét csapatban voltak az albán ősökkel rendelkező focisták.
Milyen volt maga a meccs? Hát, röviden talán úgy lehetne összefoglalni a dolgot, hogy nem kellett nagy mutatvány ahhoz, hogy jobb legyen a francia-románnál.