Szokták mondani, minden rosszban van valami jó. Szergej Karasszjev játékvezető áldásos munkájának köszönhetően csapatunk olyan szakmai tapasztalatok birtokába juthatott, amire egy normális mérkőzésen nem kerülhetett volna sor. Olyan szervezett játékot, csapat szintű támadást láthattunk szombaton este a mieinktől, mint a Barcelonától vagy a német válogatottól szoktunk. És nem túlzó ez a kijelentés.
Mióta a német vonal átvette futballunk szakmai irányítását, együttesünk folyamatos fejlődésben van. Ezt immár nyugodtan leszögezhetjük. A magyar labdarúgó válogatott abszolút felkészült csapat benyomását kelti. A sportban ugyanis csak azok tudnak a váratlan helyzetekre reagálni, akik jó előre minden szituációra felkészülnek, nem csak fizikálisan, hanem mentálisan is.
A pályára küldött futballisták egytől egyig pontosan tudják mi a feladatuk, elfogadják azt és annak megvalósítására koncentrálnak. Ettől működik a rendszer, ettől nincs pánik a váratlan helyzetekben sem, ettől tud váltani a csapat, ha arra kényszerül.
Korábbi cikkünkben már jeleztük, hogy csapatunk mérkőzésről – mérkőzésre milyen lépcsőfokokon keresztül halad előre. Említettük már, hogy amíg nekünk tetsző eredmény szerint alakulnak a történések a pályán, magabiztosan, stabilan játszunk. A horvátok elleni felkészülési találkozó volt az első olyan, amikor vesztett helyzetből, tudatos váltással fordítottunk, ráadásul egy nálunk komolyabb játékerőt képviselő csapat ellen. Olyan csapat ellen, akik labdatartásra épülő támadó koncepciót játszanak.
Szombaton olyan ellenfél ellen sikerült visszajönnünk a mérkőzésbe, akik ahogy mondani szokták, betolták a buszt a kapu elé.
A mérkőzés a magyar együttes elvárásai szerint kezdődött. A magyar válogatott az Ausztria elleni mérkőzéshez képest kicsit bátrabban magasabbra tolta a védővonalát, míg az izlandi megelégedett a játéktér középső harmadának megszállásával. Noha a két csapat stílusa különbözött, játékkoncepciójuk mégis közel azonos volt: türelemjáték. Az izlandiak a mi hibánkra vártak, mi meg az izlandiakéra. Amíg mi a labdát védtük, pozíciós támadójátékkal, addig az izlandiak a kapujukat védték pozíciós védőjátékkal.
Játékunk kezdetben kissé statikus, meddő volt, valamint a pozíciós játékhoz kötelezően mellérendelendő 1:1 elleni helyzetek felvállalása, a sikeres cselezés elmaradt, amely alól csak Dzsudzsák és Kleinheisler volt a kivétel.
Meddő pozíciós játék a középharmadban
Mindkét együttes a kombinációs játékot erőltette. Amíg mi összjáték kombinációkkal próbáltuk szervezni a támadást, az izlandiak pontrúgás kombinációkkal próbáltak a labdát a kapu elé juttatni.
Izlandi szabadrúgás a felezővonal magasságából a 7. percben
Felvezetőnkben már említettük, hogy minden labdarúgó világverseny a stílusok csatája, ahol a különböző játékfelfogások, játékértelmezések csapnak össze.
Szombaton ez történt. Igencsak meg kellett birkóznunk azzal az orosz játékvezetői stílussal, amely a meccs szétfütyüléséről szólt, ahol ötletszerű, következetlen volt mind a párharcok elbírálása, mind a sárga lapok kiosztása. Az esetek többségében mindez a támadó csapatot sújtja és nem a védekezőt.
Ez történt a 37. perctől. A játékvezető számunkra még mindig érthetetlen ítélete után alapjaiban változott a játék képe, és csapatunk olyan szakmai tapasztalatok birtokába juthatott, amire egy normális mérkőzésen nem kerülhetett volna sor.
Így történhetett, hogy a második félidőben olyan Barcelona szintű labdabirtoklási mutatót értünk el (66%), amelyre évtizedek óta nem volt példa a magyar futball történetében.
Az ellenfelet szó szerint bepréseltük a saját kapuja előterébe. Ha véletlenül labdát szereztek, akkor egy-két átadáson belül visszavettük azt és ismételten támadtunk.
Storck mester meccselésével fokozatosan szorította a hurkot az izlandi csapat torkán.
A 60. percben felcserélte a két tükörszélsőt.
63. perc. Hármas kényszerítő bal oldalon. Ez az első védelmi vonal áttörésünk kombinációval. Gera befelé hozza a labdát, réspassz Stiebernek, aki a mélységből felfutó Nagyot játssza meg.
A 65. percben Böde–Nikolics csatárkettős becserélésével 4-2-3-1-ről átalltunk 4-4-2-es játékrendszerre, ahol Böde Priskinnel ellentétben mélységi passzokkal folyamatosan megjátszható volt, ráadásul úgy, hogy a felpasszolt labdákkal szembe tudott fordulni a védelemmel, minek eredményeként új átadási és lövőhelyzetek alakultak ki.
A 87. percben Szalai behozatalával a 4-4-2-ről átálltunk 3-4-3-ra tovább fokozta a nyomást, mígnem a 90. percben a második sikeres hármas kényszerítő után megszereztük egyenlítő gólunkat, ami feltehetőleg továbbjutásunkat jelenti ebből a csoportból. Az egyenlítő gólunk után ismételten átálltunk egy stabilabb 4-4-2-es formációra.
90. perc. Hármas kényszerítő jobb oldalon. Ez a második védelmi vonal áttörésünk kombinációval. Nikolics „derékszögjátékot” játszana Kleinheislerrel, aki nem adja neki vissza a labdát. Ehelyett visszavezeti és egy hármas kényszerítővel hozza ismételten játékba Niokolicsot, aki egy rövid labdavezetés után gólpasszt ad.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy csapatunk ismételten lépett egyet előre. Feltehetőleg még ezen az Eb-n hasznát fogjuk venni a végletekig kiélezett helyzetben tanultaknak, hiszen látva az eddig mérkőzéseket, a magyar válogatott azon kevesek közé tartozik, akik nem csak kivárásra játszanak, hanem akarnak is csinálni valamit egy adott mérkőzésen az ellenfél játékerejétől függően.
Ezen a mérkőzésen nyert bizonyságot Bernd Storck azon húzása is, hogy az alaphelyzetben egyetlen csatárposztra öt játékost, öt különböző karakterű támadó hozott ki. Az ő bevetésük kellett a döntetlen kicsikarásához.
Videón az egyenlítő gól:
