Nincs még veszve Lengyelország

Köszönés helyett azonnal rám szólt az egyik haverom az utcán, mégpedig rögvest, ahogyan meglátott, hogy mi ez az egész hacacáré azzal, hogy a britek kiléptek az EU-ból, s legyek már oly szíves, hogy magyarázzam el neki a lényeget, méghozzá valahogyan úgy, hogy ő is megértse.

Amikor odáig jutottam a mesélésben, hogy a jobb érthetőség végett hozzuk hozzá nagyon közel a dolgot és tegyük érintetté is a dologban, majd pedig elmondtam, hogy „előbb beleegyezel abba, hogy elvegyék a házadat és te meg a családod hajléktalanná váltok, majd pedig a beleegyezés után amiatt aggódsz, hogy mi fog történni veled és a családoddal, mert elveszik a házatokat és mindannyian hajléktalanná váltok”, kénytelen voltam megszakítani a mesét, mert a haverom nagyon sűrű káromkodások közepette kezdett el megemlékezni az idiótákról és az emberi hülyeségről, s a legszalonképesebb dumája, amit idézhetek, mindössze annyi volt, „hülye angolok, angol hülyék”, akkor úgy döntöttem, hogy ezúttal nekem érdemesebb lesz a Svájc-Lengyelország nyolcaddöntővel foglalkozni.

Így is tettem, ám bármennyire is „törtem a fejem” ezen, mindannyiszor arra a következtetésre jutottam, hogy egyenlő erők küzdelme lesz ez a találkozó és egyik gárda továbbjutására sem bírok voksolni.

Mert ugyan tényleg jó focista Granit Xhaka, Xherdan Shaqiri és a többi svájci albán, plusz még – például – Stephan Lichtsteiner, Fabian Schär vagy Haris Seferovic is, mert a másik oldalon ott lesznek majd a baromira erős polákok. És most elsősorban nem csak Robert Lewandowskiról van, hiszen Grzegorz Krychowiak, Kamil Glik, Lukasz Piszczek és Arkadiusz Milik is azon lesz, hogy elbúcsúztassa Patikaország válogatottját.

Apropó, Lewandowski: ezen az Európa-bajnokságon nagyon jól meg lehetett figyelni, hogy mennyi a játéktudása egy jónak vélt focistának, ha nem a gondosan összeválogatott labdarúgókból verbuvált klubcsapatában kell játszania, hanem abban a nemzeti csapatban, ahol csak adott anyagból lehet „főzni”.

Cristiano Ronaldo, Zlatan Ibrahimovic és Gareth Bale is jó példa erre.

Arról is megemlékeztem a Svájc-Lengyelország mérkőzés kapcsán, hogy Yann Sommer kapus eddig egyáltalán nem volt rossz viszonyban a szerencsével, s ha ez a mázlisorozat ezután is folytatódni fog, akkor még az is valószínűsíthető, hogy emiatt juthat majd tovább az alpesi ország válogatottja. Ám a helyzet, hogy én a sorozat megszakadására voksolok, így tehát marad továbbra is a fele-fele esély. A svájciak középpályása, a Németországban focizó Fabian Frei sem tud dönteni, s ő is amondó, hogy mindkét együttesnek 50-50 százalék esélye van a továbbjutásra.

Úgy vélem, hogy ebben a patthelyzetben nem tehetek mást, csak annyit, hogy előkaparom a szurkolói mivoltomat és ennek a meccsnek a kapcsán az értelem helyett az érzelemnek adom át a terepet. Már csak azért is, mert ezek a mostaniak olyan napok, amikor az érzelem legyőzi az értelmet.

Szóval az van, hogy minden tiszteletem Patikaországnak, ám én teljes mértékben a lengyeleknek szurkolok. És nem csak azért a dumáért, hogy lengyel-magyar két jó barát, satöbbi. Hanem azért is, mert ez tényleg így van és ezt nem hallomásból mondom, hanem a saját bőrömön tapasztaltam. Életem emlékezetes momentumai fűződnek Lengyelországhoz, ahol bármennyire is ágrólszakadtnak tűntem az ottani kalandozásaim során, a turistákhoz amúgy is kedves és szívélyes lengyelek arcán azonnal megjelent a mosoly és még az addiginál is kedvesebbek és segítőkészebbek lettek, amint megtudták, hogy magyar vagyok.

Nem tudok nem ezekre a pillanatokra gondolni bármikor, amikor szóba kerül Lengyelország. Jelen írást sem tudom máshogyan befejezni, mint a lengyel himnusz első sorával: jeszcze Polska nie zginela.

Azaz: nincs még veszve Lengyelország!