Körülbelül már ezerszer néztük vissza a magyar válogatott keddi Eb meccsének összefoglalóját, nem lehet megunni, elképesztő este volt. Az első magyar gólt Szalai Ádám szerezte, aki
Szalait szétszedte a sajtó, és a szurkolók is az utóbbi hónapokban. Az Origon az Eb előtt szavazni lehetett arról,
ha Bernd Storck egy csatárt itthon hagyna az ötből, melyikük legyen az?
A jelenleg a német TSG 1899 Hoffenheim kölcsönjátékosaként a Hannover 96 csapatában focizó csatár elsöprő fölénnyel a szavazatok 68 százalékával “nyert”, a magyarok úgy hagyták volna itthon Szalait – vagy ott ahol éppen tartózkodik -, ahogy van.
Egy idő után már az is jól látszott,
A Trollfoci csinált belőle divatot, akiket lehet szeretni vagy nem szeretni, tök mindegy, egy profi focistát ez nem szabad, hogy kizökkentsen. Legalábbis ezt mondják az okosok. Szalai viszont egy idő után ezt megunta:
Egyébként meg nem a fórumozók között találom meg azokat az embereket, akiknek a véleménye fontos számomra. Egyúttal elfogadhatatlannak tartom, ha az egyik magyar ócsárolja a másikat. Egy nemzet vagyunk!
Nem reagált túl jól a kritikákra, elege lett, de nyilván az jobban zavarta, hogy csatár létére utoljára 2014. december 12-én talált be a Frankfurt kapujába.
Hozzátartozik az is, Szalai tényleg nem játszott jól az utóbbi időben és nem csak azért, mert nem lőtt gólt. E mellett pedig még nyilatkozataiban kicsit flegma is volt, még ha nem is úgy, hogy “szarok bele”, inkább úgy, hogy “szarok mindenkire”.
Storck vagy bolond, vagy zseni
És látszott, hogy Storck nem viccel. Amikor az Eb előtti edzőmeccseken is Szalai kezdett, mindenki azt hitte, ez csak valami szörnyű poén, a német csak szórakozik velünk. Aztán kiderült, hogy véresen komolyan gondolja. Az edző korábban már nyilatkozta, bármennyire is jó játékosnak tartja például Nikolicsot, nem illik bele az elképzeléseibe. Szalai illik bele, mégpedig azért, mert hatalmas nagy darab, kevésbé darabos mint Böde, és jó eséllyel meg tudja tartani a labdákat.
Szalai! Vezet Magyarország!
Kedden, a magyar válogatott első Eb-meccsén Szalaira megint nehéz feladat várt. Mert úgy azért nagyon nehéz játszani, hogy a meccs nagy részében nem a lábára kapja az ember a labdát, hanem fejre, vállra, nyakra, de úgy, hogy
Főleg az első félidő elején elég sok ívelés ment Ádám felé, küzdött, harcolt, nagyon akart, de egyedül nehéz. Pláne, hogy ezeknek a hosszú labdáknak a nagy része pontatlan volt, Szalai őrlődött a védők között.
Ő nem az a típusú játékos, aki leráz két védőt magáról, bebőrözi a harmadikat és begyalogol a kapuig. Ez nem sokkal a gól előtt látszott is, amikor két védő volt a közelében és egy egészen nagy területe, de olyan gyorsan szórta el a labdát Szalai, mintha nála sem lett volna.
És persze ne hallgassuk el azt se,
Mert, amit ő csinál, az finoman szólva sem látványos. De Storck nem cserél kapkodva, nem változtat a félidőben, pláne nem csatárposzton. Bernd Storck Magyarország Arséne Wengere. Ő a nagy mestere annak, hogy amikor már tényleg mindenki azt hiszi, hogy ez az ember teljesen bolond, akkor beigazolódik az, amihez körömszakadtáig ragaszkodott.
De hogy egy magyar példát is mondjunk,
aki elhiteti a játékosokkal, hogy meg tudják csinálni.
Talán ezt még a keddi mámor mondatja velem, de lehet, hogy Storck érezte. Sőt tudta, hogy Szalai valamikor gólt fog lőni, egyszer meg kell, hogy forduljon a szerencséje, és mikor, ha nem most?
Ugyanúgy, ahogy a norvégok elleni pótselejtező előtt három héttel menesztette a teljes magyar stábját, ahogy az NB3 lelátójáról berakta Kleinheislert a kinti norvég meccsen, vagy amikor a hazain az addig mellőzött Priskin kezdett, majd lőtt egy akkora gólt, hogy nem hittük el.
Bernd Storck egy zseni, vagy látnok, Szalai pedig egy nagy túlélő. Szerencsénkre, mert ekkora örömet okoztak az országnak:
