Sosem volt ilyen jó magyarnak lenni

Bárkivel beszéltem az elmúlt napokban a Franciaországba utazó magyar szurkolók közül, szinte kivétel nélkül mindenki azt mondta, ez volt élete álma, hogy egy Európa- vagy világbajnokságon szoríthasson a nemzeti csapatnak. Köztünk legyen szólva, pontszerzésben senki nem hitt igazán. Sőt, sokan nevettek rajta, mégis kiutaztak.

Volt szerencsém külföldi drukkerekkel is beszélgetni. Senki nem ismert egy játékost sem a jelenlegi magyar keretből. Még úgy sem, hogy megmutattam nekik a névsort. Mindenkinek Puskás Ferenc ugrott be csak, ami azok után érthető is, hogy Kleinheisler László a meccs után ült először sajtótájékoztatón karrierje során.

Minden magyarban megállt az ütő Alaba kapufája után. Ugye, az első percben. Hamar megnyugodtak a srácok, csordogált a játék, voltak percek, mikor mi irányítottunk, még ha nem is jutottunk el komolyabb lehetőségekig. De legalább nem azt éreztem a lelátón, hogy pofozógépnek jöttünk ki és szerencsétlen magyarként néznek rám.

Tény, hogy az osztrákok tudásuk alatt futballoztak, de akkor is. A gól előtt egy perccel még Böde Dani nevét skandálta a publikum magyar része. Erre Szalai 550 nap után talált be újra tétmeccsen. Csoda.

És a világon semmi nem hasonlítható ahhoz az eufóriához, ami abban a pillanatban a stadionban uralkodott. Én legalábbis még nem tapasztaltam hasonlót.

A közelemben nem ült magyar a sajtópáholyban, de felállva ünnepeltem még úgy is, hogy a jobbomon osztrákok tucatjai foglaltak helyet. Irigység és csalódottság látszott a szemeikben.

A kapu mögött ülő osztrák magban is megtört ekkor valami, alább hagyott a szurkolás. Néha Alaba csettintésére pokoli hangulatot varázsoltak az arénában, de a kiállítás megpecsételte a sorsukat. Ahogy folyt tovább a játék, biztos volt, ez nem marad 1-0.

Beállt Stieber, és hányadik jó húzása volt már ez Storcknak. Klasszisokat megszégyenítően löbbölte át a kapus fölött a labdát a hajrában, és akkora kő esett le a szurkolók szívéről, hogy olyat magyar ember már rég érzett.

Felszabadultság, ámulat, kitörő öröm, meghatódottság.

Vége a meccsnek. Az osztrák tábor egy része meg se várta, hogy a csapatuk megköszönje nekik a biztatást, mert mi nyertünk. Inkább hazamentek.

Szemben pedig ment az őrjöngés, mámor. A játékosok kimentek, mindenki tapsolt és a lefújás után ismét elhangzott a Himnusz. Erre használják a szót, hogy libabőr.

Kijöttem a média centerbe. És nem nekem kellett gratulálni az osztrák kollégáknak, hanem ők tették. Köszönöm fiúk, egy ország nevében.