Belgium földrajzi adottságánál fogva, három karakteres futballkultúra határán fekszik. Az angol, a német, és a holland labdarúgás az évtizedek alatt egyaránt hatott fejlődésükre, de ettől még az ezredfordulóig egyáltalán nem számítottak a sportág nagyhatalmának. A ’80-as években a Jean-Marie Pfaff, Eric Gerets, Jan Ceulemans, Enzo Scifo, Luc Nilis nevével fémjelzett generáció egész jól muzsikált, többek közt 1982-ben a mi orrunk alá is sok borsot törtek, majd 1986-ban a negyedik helyi meneteltek a vb-n, de ezt leszámítva még a hőskorban 1920-ban tudtak egy olimpiai aranyat felmutatni.
Az a régi belga futball iskola még az angol vonalat követte, ami a tökéletes fizikumra, a kiszámítható, sablon játékra épült. Azonban az 1960-as évek végén Európában kialakult egy új képzési módszer, a holland, amely forradalmasította nem csak a kontinens, hanem az egész a világ labdarúgását. A német futball is ekkor kezdte el sikerszériáját. A jelen belga stílusára elmondhatjuk, hogy ugyan számos elemet átvett a szomszédos országoktól, ám lassan önálló arculattá kovácsolódott ez az egyveleg.
Az angoloktól a fizikum fontosságát, a hosszú passzokat, az indításokat, a felíveléseket, a szélről érkező beadásokat lesték el. A németektől a rakkolást, a hajtást, a gyorsaságot, a viharsebes támadásvezetéseket. A hollandoktól a labda türelmes birtoklását, a felépített támadásokat, a jó cselező készséget, a hatékony egy az egy elleni játékot építették be oktatásukba.
Ebben az önálló játékstílus kialakulásában leginkább az segítette a belgákat, hogy a Németországhoz és Ausztriához, Svájchoz hasonlóan, a 2000-es évek elején átgondolták honnan jöttek és hova szeretnének tartani és központi futballfejlesztési programot indítottak.
E programnak köszönhetően Belgium az elmúlt tíz év alatt nevelte ki azt az általuk aranygenerációnak nevezett válogatottat, amely ugyan még nem nyert semmit, de tény, labdarúgóik többsége igazi futballsztár.
Szövetségi kapitányuk a bőség zavarával küzd, a sok sztár és a világranglistán elfoglalt helyezésük miatt nagy a közönség elvárása a csapattal szemben.
A belga válogatott három csoportmérkőzése alapján olybá tűnik, a pályán kialakult játékban a játékosok szerepe nagyobb, mint az edzőé. Értsd: Marc Wilmots inkább hagyatkozik játékosai egyéni zsenialitására, mint az ellenfél kivesézésére, az elemzés után felépített taktikára, merthogy alil-alig látni – ha egyáltalán – az edző által leoktatott, visszatérő játéksablont.
Példának okáért,
- aki nem csak a labdát követi a szemével, de a részletekre is érzékeny az észrevehette, hogy a belga labdarúgók többször is a játék közben mutogatták egymásnak, szerintük éppen kinek hova kellett volna helyezkednie a folyamatos játék érdekében,
- több alkalommal a támogató játékosok zavarták egymást helyezkedésükkel, ketten helyezkedtek ugyanarra a pozícióra,
- a letámadásnál gyakran együttműködési zavar alakult ki: miközben a csapat eleje letámadást kezdeményezett, addig a középpálya visszarendeződött.
Ezek mind arra utaló jelek, hogy a játékosok együttes mozgása nincs kellőképpen megtervezve, leoktatva. Ebből kifolyólag a belga labdarúgók előszeretettel improvizálnak a pályán, igaz azt rendkívül magas színvonalon teszik. Wilmots meg – ellentétben Bernd Storckkal, aki a mérkőzés minden pillanatát precízen megtervezi – láthatóan hagyja nekik.
Mi lehet a megoldás ellenük?
Az olaszok az első meccsen megmutatták, mi a járható út a belgák legyőzésére.
- stabil védekezéssel a játék lassítása, széttördelése,
- három belső védős rendszer az erőcsatár Romelu Lukaku semlegesítésére, vagy a trükkös Divock Origi kikapcsolására, de nyilván ez négy védős rendszerrel is megoldható,
- labdatartás, mint csapatszintű védekező eszköz felhasználása,
- a saját támadásaink lehetőleg minden esetben kapura lövéssel történő befejezése,
- labdavesztés után azonnali visszatámadás és/vagy labdaszerzés még mielőtt felgyorsulna a belgák támadása, ergo az ellenfél kontratámadásainak minimalizálása.
Ne feledjük. A meccsen az idő nekünk dolgozik. Minden egyes perccel, minden egyes megnyert párharccal, minden egyes labdatartó passzal elbizonytalaníthatjuk a belga sztárokat. Az is erőt adhat, hogy egy titkos esélyesnek kikiáltott csapatot, az osztrákokat már legyőztük, míg az extraklasszisokat felvonultató portugálokat állandó kapaszkodásra kényszerítettük.
Mint ahogy fentebb kifejtettük, a jelenlegi belga futballstílus mixeli az angol, a német és a holland iskolát. Viszont nekünk egyik sem ismeretlen, mert a csoportmeccsek alkalmával volt módunk és lehetőségünk – igaz külön-külön -, felkészülni a három alapstílushoz hasonlóan játszó ország válogatottja ellen. Izland az angol iskolához áll közel, Ausztria a némethez, Portugália a hollandhoz.
A felsoroltak együttesen adhatják a vasárnap este 21 órakor kezdődő mérkőzésen az esélyünket. Meg az, hogy Bernd Storckot jobb stratégának érezzük, mint Wilmotsot. A hab a tortán pedig az, hogy minket nem nyom semmilyen tét, mert csapatunk már most túlteljesített minden elvárást.
