Meglehetősen régóta lehet tudni, hogy egyszer minden véget ér. Nos, az izlandiak számára a házigazda franciák jelentették a kaland végét. Persze, nem az izlandi focisták tehettek arról, hogy alamuszik voltak az angolok és gyakorlatilag megverették és kiejtették saját magukat, hiszen ők nem csináltak mást, mint amit amúgy is alaposan megtanultak, azaz ütköztek (és általában lepattantak róluk az ellenfelek), nagyokat rúgtak a labdába, utánanyargaltak, s ha ellenfélnél korábban értek a lasztihoz, akkor a „majd csak történik valami” címszóval még egyszer jól belerúgtak. Végül pedig várták a csodát. És mivel az angolok szövetségi kapitánya, az a bizonyos Roy Hodgson nem csak tanácstalan volt, hanem olyan elveszettnek is tűnt, mint szürke szamár a ködben, a csoda bekövetkezett, s az izlandiak tovább maradhattak a labdarúgó Európa-bajnokságon, mint ahogyan előzőleg remélték és tervezték.
Ám az angolok után jöttek a franciák, s – mint már említettem – Hodgson után nem Deschampsson, hanem Deschamps következett. És bizony a franciák néhány pillanat alatt úgy szétkapták az izlandi csapatot, mint Floki kutyus a lábtörlőt!
Hiába, na, ilyesmi szokott történni akkor, amikor nem egy eltévedtnek tűnő teszetosza tréner gubbaszt az ellenfél kispadján. Ezúttal is jó volt látni Deschamps határozottságát. Például már a meccskezdést jelző sípszó előtt is, amikor (ismét) kiderült, hogy egyáltalán nem szívbajos és a védelem kellős közepébe merészel állítani egy addig a válogatottban soha egyetlen percet sem játszó újoncot. Ugyan tényleg volt hiányzó a védelemben, s emiatt némileg kényszerhelyzetben volt, de azért az is igaz, hogy annyira mégsem volt muszáj úgy döntenie, ahogyan döntött, hanem megtehette volna, hogy nem avat újoncot, s olyan focistát küld pályára, aki már játszott a francia válogatottban, ám Deschamps úgy volt vele, hogy itt az idő a világ számára megismerni azt az Umtitit, akit leigazolt az FC Barcelona.
Az sem okozhatott különösebb meglepetést, hogy a nagyszerű teljesítményt nyújtó középcsatárát azonnal lecserélte, amint az megszerezte a második gólját. Úgy is fogalmazhatnék, hogy úgy lekapta Giroud-t, mint gyilkos az áldozatát egy ócska krimiben. Természetesen benne volt ebben a cserében a következőre meccsre való pihentetés szándéka is, mint ahogyan az is, hogy ne essen baja a meghatározó focistának, de elsősorban és leginkább amolyan elővigyázatosságként történt a csere – és ezt a tévéközvetítés kommentátora is említette -, nehogy a sárga lappal rendelkező Giroud begyűjtsön egy újabbat és eltiltás miatt ne játszhasson az elődöntőben.
Deschamps egy másik esetben is hasonlóan elővigyázatos volt: az ezen a kontinenstornán végig kimagaslóan jól teljesítő és szintén sárga lappal rendelkező Laurent Koscielny is idő előtt bandukolhatott lefelé a pályáról az izlandiak elleni találkozón. Eliaquim Mangala ment be csereként a helyére, s a szövetségi kapitány pedig jogosan várhatta el, hogy a Manchester City hátvédje képes legyen legalább megközelítően úgy teljesíteni, mint ahogyan tette azt az Arsenal focistája.
Kedvére változtathatott a francia tréner, hiszen már az első játékrészben eldőlt, hogy az addig erőn felül teljesítő és amúgy is szimpatikus Izland „megy a levesbe”, s majd a magára talált házigazda együttes lesz a világbajnok németek ellenfele az elődöntőben.
Az a francia-német pedig hatalmas összecsapásnak ígérkezik! Már csak azért is, mert – mint az Európa-bajnokság előtti egyik írásomban is említettem (Hídlakó Misi és a mágikus négyes) – elérkezett a bosszú pillanata, amikor megint és ismét és újból meg lehet torolni a németeken Harald „Toni” Schumacher kapus kegyetlen szabálytalanságát, ami gyakorlatilag végett vetett Michel Hidalgo és a mágikus négyes (Luis Fernandez, Jean Tigana, Alain Giresse, Michel Platini) fociálmainak. És tudva a világbajnok németek hiányzóiról, azt kell mondanom, hogy ezúttal nem esélytelenek a franciák.
