Alapvetésként fogadjuk el; a jelenlegi magyar válogatott gerincét azok a játékosok adják, akik már az Egervári érában is nemzeti színű mezben futottak ki a gyepre.
Juhász Roland és Kádár Tamás már négy éve is stabilan a védelemben szerepelt, Guzmicsot a románok ellen elszenvedett 3-0-as vereség okán ismerte meg az ország, Gera Zoli volt a középpálya motorja, ahogy Dzsudzsák, Böde és Németh rohamozta halovány eredménnyel a hollandok elleni történelmi 8-1-es zakó alkalmával az ellenfél kapuját.
Mindez csak azért fontos megjegyezni, mert Egervári Sándor több éves kapitányi munkával nem tudta elérni, hogy válogatottunknak legyen alapjátéka és stabil védekezése.
Az ebből fakadó, a világbajnoki selejtezősorozat végére teljesen kilátástalanná váló játékot is azért nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert ugyan franciaországi Európa-bajnokságra készülő válogatottunk fejlődési pályájának megítélése okán nem szaladhatunk vissza 6-8 évet az időben, de a kiinduló pontot, a jelen sorozat kezdetét, a Pintér Attilával az északírektől elszenvedett 2-1-es pofont valamelyest mégiscsak befolyásolták az előzmények.
Ami Egervárival ellentétben Pintér javára írható, kinevezésével a szurkoló számára is felismerhető alapjáték rövid idő alatt megvalósult. Azzal az “apró” hibával, hogy a Győrrel bajnoki címet szerző edző a megbízását követő tétmeccs nélküli téli hónapokban nem egy, hanem mindjárt négy alapjátékot oktatott le a válogatottnak, míg az északírek elleni első, igazán fontos találkozón, hirtelen egy ötödiket kellett volna előadnia csapatunknak.
Pintér túl sokat akart a játékosoktól, ami ahhoz vezetett, hogy azok sok mindent tudtak, de semmit sem jól.
A Hertha BSC-t vezetőedzőként Európába vezető szakember kettős szerepvállalásakor egy stabil védekezésre alapuló alapjátékot favorizált úgy, hogy közben visszanyúlt a már nemzetközi tapasztalatokkal felvértezett játékosokhoz.
Dárdai a reális helyzetértékelésével egyúttal a mentális terhet is levette a csapatról. Kijelentette, ne álmodozzon senki, a cél a harmadik hely, aminek következtében kilencven percig futottak a játékosok, mert senkit sem nyomott agyon, bénított meg a tét, a vereségtől való félelem a hetvenedikben.
A csapat szépen, lassan csipegette pontjait, az önbizalom és a hit meccsről-meccsre nőtt. Az egyszerű, de rendkívül szigorúan védekezésen alapuló alapjátékunknak köszönhetően gólt csak nagy nehezen, vagy egyáltalán nem kaptunk, de – többnyire pontrúgásból – rendre sikerült összehoznunk egy-egy találatot.
2015 szeptemberében lépett színre Bernd Storck, aki nehéz örökséget vett át, hiszen a kinevezése utáni sajtótájékoztató is inkább Dárdai Pálról, mint róla szólt.
Ön szerint fejlődött a labdarúgó-válogatott az Eb-sorozat első meccse óta vagy sem?
A német szakemberrel a románok (0-0) és az északírek (1-1) elleni meccs még a Dárdai vonalat követte – betonvédekezés, kontrázás és pontrúgások utáni gól.
A Feröer-meccs (2-1) második félidejében, az ellenfél 1-0-ás vezetésénél Storck kénytelen volt váltani, „szabadjára engedni” a csapatot, amely sikerre vezetett. Ugyanezzel, a nyílt játékot jobban felvállaló játékkoncepcióval próbálkozott a tét nélküli görögök elleni (3-4) meccsen – sikertelenül.
Azonban mindezen előzményekből nem következett a norvégok elleni magabiztos oda-vissza siker, ahol a betonvédekezés megmaradt kiegészítve a kimondotta bátor húzásaival, amely győzelmeket eredményezett. Storcknak köszönhetjük Nagy Ádámot, Kleinhesier Lászlót és az addig utoljára Pintérnél játszó és gólt szerző Priskin Tamást is.
Az északírek elleni vereség óta a tizenegy tétmeccsen bekapott hét találat legalábbis ezt bizonyítja. Azonban választ csak a horvátok elleni meccsen (1-1) kaptunk arra, hogy komoly ellenfél ellen, vert helyzetből is talpra tudunk–e állni, hiszen ezen meccs második félidejében már a letámadás, és labdaszerzés utáni azonnali visszatámadás alkalmaztuk, ami működött.
Ezután érkeztünk el az Elefántcsontpart elleni találkozóhoz (0-0), ahol csapatunk ismételten lépett egyet előre.
Az erős ellenfél ellen, amikor nálunk volt a labda, labdatartásra épülő támadó koncepciót valósítottunk meg, pozíciós játékkal.
A csapatunkat korábban jellemző típus labdakihozatal, miszerint a kapusnak visszaadott labdát előre vágjuk Szalainak, aki vagy le tudja birkózni az ellenfelét vagy nem, felváltotta a hátulról való támadásépítés és olyan korszerű összjáték elemek használata, ami az Egervári-Pintér éra alatt elképzelhetetlen volt.
Ami a legutolsó meccsen már nyilvánvalóan látszott, felfutó szélső védőkkel játszottunk, úgy, hogy a labdakihozatalt többnyire mélységi felpasszokkal, labdavezetéssel, vagy labdajáratás után Nagy Ádám, vagy Pintér tengelyben történő vonalbontásával és Fiola, vagy Kádár felfutó szélső hátvéd játékával oldottuk meg.
Csapatunk az Elefántcsontpart elleni felkészülési mérkőzésen a támadásépítés során már előszeretettel használt használt súlypont áthelyezéseket is.
Védekezésünket az addigi passzív területvédekezésről Storck átváltotta aktív területvédekezésre, annak is a letámadásos verziójára.
Csapatunk Szalai Ádám vezérletével indította a letámadást és itt mindjárt választ is kapunk arra, miért favorizálja őt Storck, és miért nem Nikolicsot, vagy Bödét. Azért, mert Szalai többnyire nem a labdát birtokló belső védőt támadja le közvetlenül, hanem előtte lezárja a keresztpassz lehetőségét, ezzel arra kényszeríti, hogy előrefele passzoljon, ahol már ott figyel labdaszerzésre éhesen Pintér, Kleinheisler, vagy Dzsudzsák egyszerűen azért, mert ezt ő csinálja a legjobban.
Épp egy ilyen letámadás után alakult ki Kleinheisler nagy helyzete.
Leszögezhetjük, hogy válogatott csapatunk folyamatos építkezésben van. Meccsről-meccsre öles léptekkel halad előre. Az a fejlődési ív, amit befutott 2014 októbere óta, az jelentős és a magyar edzőknek is minta lehet, hogyan és milyen lépéseken keresztül kell egy csapatot felépíteni. Az persze más kérdés, hogy ez a töretlen fejlődést mutató görbe az Európa-bajnokság három tétmeccse alatt merre kanyarodik. Bízzunk benne, hogy egyszer sem meg vízszintes alá.
Ferenczi Attila
